Minden a Te fejedben dől el! A legfontosabb, hogy a dadogásoddal szembeni háborúban a látszólagos passzivitásodat aktív és cselekvő irányultságú gondolkodás váltsa fel. Ez csak így elolvasva tűnik egyszerűnek, hiszen a beszédünk szabadságáért folyó párviadalban már a kezdetek kezdetén fölénk kerekedett a dadogásunk, azonnal nagy vehemenciával legyűrt minket, odaszögezett a földhöz és azóta moccanni sem enged minket. Próbálunk persze ficánkolni, szabadulni, néha egy kis lélegzetvételt is engedélyez nekünk, de amikor már kicsit is elhinnénk, hogy mégiscsak lehet keresnivalónk, megint fogást vált és visszaránt minket a keserű valóságba.

A párviadalunk kiskorunkban kezdődött, mindannyiunknak valamilyen sokk hatására. Lehetett ez egy költözés, a szüleink válása, akár egy hangos kiabálás, egy kóbor kutyus, aki ránk mordult vagy bármilyen hirtelen történés, amelytől összerezzentünk és megijedtünk. Jellemzően azonnal vagy másnap megjelent a mumus. Elkezdtünk da-da-dadadogni.

Eleinte fel sem fogtuk, hogy mi történik velünk, valószínűleg a szüleink és a közeli rokonok, óvónénik vették csak észre a kezdeti szó- vagy szótagismétléseket, a felboruló légzésünket, a testünk feszülését megszólalásaink előtt. 3-6 évesek lehettünk ekkor.

Fontos tudnunk, hogy nincs dadogásért felelős gén, nem születtünk dadogónak, nem örökölhettük a szüleinktől, ezek téves feltételezések. A helyes gondolatmenet az, hogy ha valamelyik szülőnk dadogott vagy dadog, akkor a beszédünk kialakulásakor őt utánozva felvehettük ezt a szokást és így kezdhettünk el beszélni. De ez is olyan ritka, mint a fehér holló, a 3-6 éves kor között minket ért külső sokkhatás a ludas szinte mindig.

Az előbb említettem, hogy eleinte csak a környezetünk vette észre a kialakuló problémát, mi még nem érzékeltük, nem zavart minket, alig gyűjtöttünk negatív beszédélményeket, összességében még nem kezdtünk el félni a beszédszituációktól, nem vonultunk el a közösségektől.

Ez a dadogás primer, azaz elsődleges szakasza, ilyenkor 3 dolgot tehetnek és kellene tennie a szüleinknek, rokonainknak:

• soha ne nyugtassanak, ne mondják, hogy megvárunk kisfiam;
• ne siettessenek és ne is mondják ki helyettünk a szavakat;
• nem szabad érzékeltetniük velünk, hogy bármilyen szempontból mások lennénk, mint előtte.

Ha ezeket betartják, akkor van esély arra, hogy a dadogásunk megszűnik durván 1 éven belül, ám recept itt nincs, csak a vakszerencse léphet működésbe.

Sokkal valószínűbb forgatókönyv sajnos az, hogy az elsődleges dadogás szekunder dadogássá alakul, azaz 2-3 év alatt annyi negatív, dadogós, leblokkolós élményt gyűjtünk össze, hogy már közben elkezdünk félni, előre rettegünk a beszélős szituációktól, ha lehet, ezeket már ekkor, egészen fiatal korban próbáljuk elkerülni.

A láthatatlan ellenségünk kezd alakot ölteni, érzékeljük, hogy ott van velünk, beköltözik az elménkbe, a hiedelmeink lassan szokásokká híznak, a szokásokból pedig szép lassan automatizmusok lesznek. Kialakul az új, visszahúzódó, félénkebb személyiségünk, a dadogás egyszerűen nem enged kibontakozni minket, nem abba az iskolába járunk, nem azt a pályát választjuk, amelyet igazán szeretnénk, hanem olyanokat, amelyekben viszonylag kevés szóbeli kommunikációval is lehet érvényesülni. Igazi karrierről nem is álmodunk, a fősulit, egyetemet, nyelvvizsgákat valahogy „megoldjuk”, általában sokadik próbálkozásra. A suli utáni állásinterjúk szintén ingoványos terület, ahol biztosan elsüllyedünk, talán 1-2 percig tudunk lavírozni az állandóan jelenlévő félelmeink, beszédstresszünk között, de gyorsan fölénk kerekednek. Egyszerűen túl erősek számunkra, nincsenek meg a megfelelő eszközeink ahhoz, hogy felvegyük velük a harcot.

A testünk, elménk, a sejtjeink nem tudják, hogy hogyan kell „rendesen”, folyamatosan beszélni, hiszen amióta az eszünket tudjuk, mi csak félünk és dadogunk. Lassan megjelennek az ellenségünk leghűségesebb párbajsegédei is, a mumusbetűk. Tőlük még jobban rettegünk, előre készülünk, „monitorozzuk” már a fejünkben a gondolatainkat, és igyekszünk elkerülni a velük való találkozást. Szavakat, mondatrészeket, mondatokat helyettesítünk, azaz mondunk máshogyan, ez azonban sokszor lehetetlen. Ilyenkor a normál dadogásunkon túl extra pánik jelenik meg bennünk.

Hogyan is kezdjek a változáshoz? Minden a Te fejedben dől el. Neked kell akarni és megtenni az első lépést a változáshoz vezető úton.

• Határozd el, hogy a sok-sok sikertelen próbálkozás, logopédus, pszichológus után is van még erőd felvenni a kesztyűt és új frontot nyitni a dadogással szemben!

• Ülj le nyugodtan, gondold át és vesd papírra, hogy életed során melyek voltak azok a sorsdöntő szituációk, amelyek a dadogásod miatt nem sikerültek vagy korántsem úgy sikerültek, ahogyan azt ép beszéddel megoldottad volna! Erre szánj időt, estéket, napokat, akár heteket is!

• Játssz el a gondolattal, hogy dadogás nélkül hogyan alakult volna az életed! Ne fogd vissza magad, kotord elő az elméd mélyéről az álmaidat, céljaidat!

• Ha mindezeken túl vagy, akkor ne ásd el őket ismét mélyre, hanem vedd fel velem a kapcsolatot és közösen megoldjuk a problémádat, elindulunk a dadogásmentes új életed felé vezető úton!

Nincs mitől félned, vedd kezedbe a sorsod, ne hagyd, hogy továbbra is a dadogásod irányítson! Ne sodródj tehetetlenül, hanem lépj az aktivitás mezejére! Indulj el végre Te is a szabad beszédhez vezető úton!

Fb: Beszédélmény